Amikor a veszteségekről beszélünk, szinte mindig ugyanaz a gondolkodási séma jelenik meg. Bekövetkezik egy veszteség, megjelenik a gyász, majd arról kezdünk beszélni, hogyan lehet támogatni a gyászolót, milyen segítségre van szüksége, és hogyan segíthetjük a veszteség feldolgozását. Ez természetesen nélkülözhetetlen. Mégis úgy gondolom, hogy a veszteségekről való gondolkodásunkból hiányzik egy alapvető nézőpont.
Miért csak akkor kezdünk el a veszteségkezelésről gondolkodni, amikor a veszteség már bekövetkezett?
A coachingban, a szervezetfejlesztésben és a mentális egészség területén természetesnek tartjuk, hogy előre fejlesztünk kompetenciákat. Kommunikációt, konfliktuskezelést, önreflexiót, érzelmi intelligenciát, rezilienciát vagy vezetői készségeket. Ezeket nem egy krízis kellős közepén kezdjük el tanulni, hanem azért fejlesztjük őket, hogy amikor valóban szükség lesz rájuk, már rendelkezésünkre álljanak. A veszteségek esetében azonban még mindig elsősorban a veszteség bekövetkezése utáni támogatásra és feldolgozásra helyezzük a hangsúlyt.
Én egyre inkább azt gondolom, hogy a veszteségkezelés következő fontos paradigmaváltása éppen az lehet, hogy a figyelmünket részben áthelyezzük a veszteség bekövetkezése utáni feldolgozásról a veszteségmentes időszakban fejleszthető kompetenciákra.
Ez a felismerés vezetett ahhoz a szemléleti kerethez, amelyet veszteségkezelési kompetenciamodellként fogalmaztam meg. A modell nem a veszteség utáni támogatás jelentőségét kérdőjelezi meg, hanem egy eddig kevésbé hangsúlyozott dimenzióval egészíti ki azt: a veszteségmentes időszakban fejleszthető kompetenciák tudatos fejlesztésével.
Ez a felismerés nem elméleti úton született. Az elmúlt közel tíz évben gyászcsoportokban, coaching folyamatokban, szervezetfejlesztési munkákban, kutatásaim és médiainterjúk során újra és újra ugyanazzal a kérdéssel találkoztam:„Hogyan lehet jól gyászolni?”
Mindig azt válaszoltam, hogy nincs jól vagy rosszul gyászolni. A gyász nem teljesítmény. Nem lineáris folyamat, és nincs olyan módszer, amely minden embernél ugyanúgy működne. Mégis egyre inkább zavart ez a kérdés. Nem azért, mert rossz szándékból született, hanem mert ugyanabból az előfeltevésből indult ki, amelyből a gyászolókkal szembeni társadalmi elvárások is: mintha létezne egy helyes módja a gyásznak, amelyet meg lehet tanulni.
Egy idő után azonban megfordult bennem a kérdés: Nem azt kezdtem keresni, hogyan lehet jól gyászolni, vagy hogyan válaszoljak erre a kérdésre úgy, hogy a mögötte rejlő sztereotípiákat és elvárásokat elosztlassam.
Hanem azt, hogy mit lehet megtanulni még azelőtt, hogy veszteség érne bennünket?
A gyász azt jelenti, hogyan reagálunk, érzünk és viselkedünk egy veszteség hatására: a veszteségre adott természetes emberi válasz. Ha így tekintünk rá, rögtön láthatóvá válik egy fontos felismerés: a veszteség nem kivételes esemény az életünkben, hanem annak természetes része. Életünk során újra és újra veszteségekkel találkozunk. Elveszíthetünk embereket, kapcsolatokat, egészséget, szerepeket, munkát, közösségeket, jövőképeket vagy akár korábbi önmagunkat is. Ezek jelentős része nem rajtunk múlik. Az élet természetes velejárói, amelyekre sokszor nincs valódi ráhatásunk. Mégis hajlamosak vagyunk egy olyan életideált követni, amelyben a sikeres élet azt jelenti, hogy minél kevesebb veszteség ér bennünket, vagy ha mégis, akkor azokat teljesen fel tudjuk dolgozni. Mintha létezne egy olyan állapot, amikor már minden veszteség mögöttünk van, és többé nem kell alkalmazkodnunk újabb változásokhoz.
A valóság azonban egészen más.
A veszteségek kiszámíthatatlanul jelennek meg, és minden alkalommal másként érintenek bennünket. Nem tudunk kizárólag abból kiindulni, hogyan reagáltunk korábbi veszteségeinkre. Ugyanaz az ember is egészen eltérően élhet meg két különböző veszteséget. Más a veszteség jelentése, más élethelyzetben talál bennünket, más erőforrásaink vannak, más kapcsolatok vesznek körül, és mi magunk is folyamatosan változunk. Minden veszteség során újra tanuljuk önmagunkat.
Hiszen a veszteség során átélt bizonytalanság, kiszolgáltatottság, kontrollvesztés és sérülékenység nem kizárólag magából a veszteségből fakad. Abból is, hogy ezek a tapasztalatok sokszor teljesen ismeretlenek számunkra. Nincs gyakorlatunk abban, hogyan maradjunk kapcsolatban önmagunkkal, amikor minden bizonytalanná válik. Ekkor kezdett körvonalazódni bennem az a felismerés, hogy a veszteségekhez való alkalmazkodásnak nemcsak gyászlélektani, hanem fejlesztési dimenziója is van. Ebből a felismerésből formálódott fokozatosan a veszteségkezelési kompetenciamodell, amely a veszteségmentes időszakban fejleszthető kompetenciákat helyezi a középpontba.
A veszteségkezelési kompetenciamodell
A veszteségkezelési kompetenciamodell alapfeltevése, hogy a gyászt nem lehet előre megtanulni, mert minden veszteség más, minden ember más, és ugyanaz az ember is másképpen reagál életének különböző veszteségeire.
Fejleszthetőek azok a kompetenciák, amelyek támogatják az embert a veszteségek természetes sajátosságaihoz való alkalmazkodásban.
A modell jelenlegi formájában négy olyan alapkompetenciát foglal magában, amelyek nem gyásztechnikák, nem megküzdési receptek, és nem a fájdalom csökkentését szolgálják. Olyan belső erőforrások, amelyek a veszteségmentes időszakban fejleszthetők, és amelyekre később a veszteségek idején támaszkodhatunk.
A lezárás képessége
A coaching folyamatokban újra és újra azt tapasztalom, hogy az emberek nemcsak aktuális problémákkal érkeznek, hanem számos lezáratlan történetet is magukkal hordoznak. Kimondatlan konfliktusok, elvarratlan kapcsolatok, félbehagyott döntések vagy rendezetlen élethelyzetek éveken keresztül vonják el az energiát. Sokszor nem maga a múltbeli esemény nehezíti a jelen működését, hanem az, hogy nem alakítottunk ki tudatos viszonyt hozzá. A lezárás ezért nem egyszeri esemény, hanem fejleszthető kompetencia. Annak a képessége, hogy időről időre megálljunk, rendszerezzük a tapasztalatainkat, felismerjük, mi szolgálja még az életünket, és mit érdemes magunk mögött hagyni. Egy lezárás nem feltétlenül jelent végleges elengedést; sokkal inkább tudatos viszony kialakítását ahhoz, ami már megváltozott.
A veszteségkezelési kompetenciamodellben ez az első készség azért kap kiemelt szerepet, mert a veszteségek gyakran éppen a lezáratlanság élményét aktiválják. Ha azonban ezt a készséget a mindennapokban is gyakoroljuk, a veszteségek idején sem egy teljesen ismeretlen feladattal találkozunk.
Az elidőzés képessége
A mai világban sokat beszélünk jelenlétről, mindfulnessről és meditációról. Az elidőzés számomra ennél többet jelent. Az elidőzés annak a képessége, hogy kapcsolatban tudjunk maradni önmagunkkal. Hogy időt adjunk magunknak érzéseink, gondolataink és testi tapasztalataink meghallására. Hogy ne csupán túléljük a mindennapokat, hanem időről időre megálljunk, elcsendesedjünk és valóban jelen legyünk önmagunk számára.
A veszteségek gyakran átrendezik mindazt, ahogyan önmagunkról és a világról gondolkodunk. Ehhez szükségünk van arra, hogy legyen gyakorlatunk az önmagunkkal való kapcsolódásban, valamint abban is, hogy időnyomás nélkül tudjunk benne maradni egy belső folyamatban. Ez az elidőzés nem passzivitás, hanem tudatos jelenlét. A veszteségkezelési kompetenciamodellben ez annak a képességét jelenti, hogy ne akarjunk azonnal továbblépni, megoldani vagy „megjavítani” mindent, hanem legyen belső terünk arra, hogy kapcsolatban maradjunk mindazzal, ami bennünk történik.
A diszkomfortban maradás képessége
Kultúránk gyakran azt üzeni, hogy a kellemetlen érzéseket minél gyorsabban meg kell szüntetni. Ha valami feszültséget okoz, oldjuk meg. Ha fáj, tüntessük el. Mintha a komfort lenne a természetes állapot. Pedig az élet természetes része a diszkomfort.
Nem minden kellemetlen érzés probléma. Sokszor éppen ezek jelzik, hogy valami fontos történik bennünk: tanulunk, alkalmazkodunk vagy változunk. A veszteségek mindig együtt járnak bizonytalansággal, tehetetlenséggel és diszkomforttal. Ezeket nem lehet problémamegoldó technikákkal egyszerűen „megjavítani”. Ha azonban a mindennapokban megtanuljuk megkülönböztetni a fejlődést segítő diszkomfortot a valóban veszélyes helyzetektől, akkor a veszteségek idején sem ijedünk meg annyira attól, hogy egy ideig bizonytalanságban kell maradnunk. A veszteségkezelési kompetenciamodell ezt nem csupán érzelmi állapotnak tekinti, hanem fejleszthető kompetenciának: annak a képességének, hogy a bizonytalanságot ne kizárólag veszélyként, hanem az alkalmazkodás természetes részeként is tudjuk értelmezni.
A szükségleteink felismerésének és képviseletének képessége
Életünket számtalan kimondott és kimondatlan társadalmi elvárás szabályozza. Gyakran könnyebb megfelelni másoknak, mint felismerni, mire van valóban szükségünk.
Veszteséghelyzetekben ez különösen nehézzé válik. Egyszerre válunk sérülékenyebbé, miközben a környezetünk is bizonytalan abban, hogyan reagáljon a gyászra. Sokszor ilyenkor jelennek meg legerősebben azok a normák, amelyek megmondják, hogyan kellene éreznünk, viselkednünk vagy mennyi ideig volna „elfogadható” gyászolnunk. Éppen ezért ezt a kompetenciát is érdemes jóval a veszteségek előtt fejlesztenünk. Amikor még van elegendő biztonságunk és erőforrásunk arra, hogy fokozatosan megtanuljuk felismerni, megfogalmazni és képviselni saját szükségleteinket. Ez a gyakorlat a veszteségek idején valódi kapaszkodóvá válhat.
A veszteségkezelési kompetenciamodellben ez a készség emlékeztet bennünket arra, hogy a veszteségekhez való alkalmazkodás nemcsak belső folyamat. Annak is a képessége, hogy segítséget kérjünk, határokat húzzunk, és kapcsolatban maradjunk saját szükségleteinkkel akkor is, amikor a környezetünk más elvárásokat fogalmaz meg.
Egy új szemlélet – a veszteségkezelési kompetenciamodell
Meggyőződésem, hogy ez a négy kompetencia nem egy lezárt lista, hanem egy fejlődő szemléleti keret első elemei. A veszteségkezelési kompetenciamodell arra tesz javaslatot, hogy egészítsük ki a veszteségekről való gondolkodásunkat egy új nézőponttal: a veszteségmentes időszakban fejleszthető kompetenciák tudatos fejlesztésével. Nem azért érdemes ezeket a kompetenciákat fejlesztenünk, hogy ne fájjanak a veszteségeink. Hanem azért, hogy amikor az élet természetes velejárójaként megérkeznek – mert előbb-utóbb mindenkit megérintenek –, rendelkezzünk azokkal a belső erőforrásokkal, amelyek segítenek eligazodni bennük.
Úgy gondolom, hogy a veszteségkezelés következő fontos paradigmaváltása nem kizárólag újabb gyászmodellek kidolgozásában rejlik. Hanem annak felismerésében, hogy a veszteségekhez való alkalmazkodás kompetenciái fejleszthetők. Nem a veszteség bekövetkezésekor. Hanem jóval előtte.
Az elmúlt évek munkája során ezt a szemléleti keretet veszteségkezelési kompetenciamodellként fogalmaztam meg. Bízom benne, hogy ez a megközelítés hozzájárulhat ahhoz, hogy a veszteségekről ne kizárólag a feldolgozás nyelvén beszéljünk, hanem a fejleszthető emberi kompetenciák felől is. Számomra ez a veszteségtudatosság következő lépése – egyéni, szervezeti és társadalmi szinten egyaránt.
Tanulnál róla? Fejlődnél?
Gyere el a képzésre, és szerezz gyakorlatot a veszteségkezelési kompetenciák fejlesztésében.
copyright: Kánya Kinga