Bűntudat helyett együttérzés önmagunkkal

Kánya Kinga

A császármetszés utáni veszteség feldolgozó csoportokban és a gyászolók körében is gyakran találkozunk a bűntudattal. Ennek kapcsán pár gondolat az önmagunkkal való együttérzésről, ami véleményem szerint az egyik leghatásosabb ellenszere a bűntudatos köröknek: csinálok / nem csinálok valamit, ami miatt rossz érzésem van, ezért vagy túlságosan próbálom jóvátenni és nem sikerül / vagy blokkol és cselekvésképtelen vagyok emiatt újabb bűntudatom van… és így tovább. Ismerős?

Ebből a körből az önmagunkra erőltetés, a fogadalmak, a majd legközelebb másképp csinálom nem sokat segít. Mert a bűntudat blokkoló, szorongató, szégyenteli érzését nem oldja fel.

Miért olyan nehéz önmagunkkal ilyen megértően és gyengéden beszélgetni?

Sokszor azért, mert már bensővé tettük azokat a külső elvárásokat, amelyeknek meg kell felelnünk azért, hogy elfogadjanak. Nem csak a tartalmát – mit kellene csinálnunk – hanem a formáját is –önfelszólító módban fogalmazunk.

Sokan úgy érzik, hogy nem is érdemlik meg, nem is jár nekik ez a gyengédség – saját maguktól, mert nem érdemesek rá. Ekkor kezdődik a bűntudatkör, ami az egymást generáló kompenzációkon keresztül önmagunktól is eltávolít. Nagyon-nagyon messzire,

Az önmagunkkal való együttérzés során azonban gyengéden és megértően kapcsolódunk magunkhoz és a saját (akár negatív) érzéseinkhez is – megértőek vagyunk magunkkal. Ahogy a bűntudat az elhatározásokat, cselekvéseket és újabb önmagunkkal szembeni vélt vagy valós elvárásokat hangosítja ki, úgy az önmagunkkal való együttérzés során átkaroljuk magunkat és mentesítjük magunkat a kényszerektől és elvárásoktól. Nem tanácsolunk, megfogadunk, elhatározunk, hanem egyszerűen megértően meghallgatjuk magunkat és kapcsolódunk az érzéseinkhez. Megfogalmazunk magunknak megértő mondatokat: Pl: “Most nehéz nekem, mert annyi mindenen mentem keresztül ami fájt és sok erőt vett ki belőlem.” Vagy “Nagyon sok gondoskodást adok, teljesen természetes hogy nekem is szükségem van arra, hogy gondoskodjanak rólam, törődjenek velem, és ez nagyon hiányzik.” vagy “Teljesen érthető, hogy estére ennyire elfáradok, hiszen egész nap meg sem állok”. vagy “Már olyan régóta nem beszélgettem egy jót a barátnőmmel, hogy ettől sok feszültség felgyülemlett bennem, persze hogy gyakrabban vagyok ingerült”…és így tovább.

A gyengédség, önmagunkkal szembeni együttérzés során viszont azt mondjuk magunknak: tudom, hogy nem volt tökéletes, amit csináltam / elmulasztottam megtenni valamit / minden jószándékom ellenére sem tudtam, hogy ez lesz a vége … és még folytathatnánk. Emiatt fájdalmat, szomorúságot, tehetetlenséget, reményt, hálát…. érzek. és ebben az érzésben nem elutasítom magam, hanem megértéssel fordulok magamhoz, és átérzem az ezzel járó érzéseimet. Megnevezem őket – és nem söpröm be automatikusan a bűntudat mögé – hanem közel megyek, megnézem milyen érzések vannak bennem és azokhoz kapcsolódok, megértéssel, figyelemmel.

Ha sikerül magunk számára ezt a figyelmet megteremteni, akkor az adott helyzet árnyalása, valódi sokrétűségének megélése tud megvalósulni. Lehet, hogy felzaklató, megrendítő az átérzés, de utána nyugvópontra tud jutni és nem generál újabb kompenzáló köröket.

A csoportokban is gyakoroljuk ezt a gyengéd önmagunkhoz kapcsolódást, hiszen sorstársakként egymás megértése és támogatása sokat segít abban, hogy a gyászolók, veszteségeiket feldolgozók önmagukhoz is megértőbben és együttérzőbben tudjanak kapcsolódni.